Mese
Miért sós a tengervíz?
Élt réges-régen, ősidőkben két testvér. Az
idősebbik nagyon gazdag volt, a fiatalabbik meg szegény. Éppen az újesztendő
közelgett, s a fiatalabbiknak egy marék rizse sem volt az ünnepre: elment hát a
bátyjához, hogy egy mérő rizst kérjen kölcsön tőle, de nem kapott. Éppen
hazafelé igyekezett a hegyi ösvényen, amikor egy fehér szakállú aggastyánnal
találkozott. Az aggastyán megkérdezte tőle, merre tart, erre ő elpanaszolta
szegénységét is. Erre az öreg egy kis árpacipót vett elő, és így szólt:
- Neked adom ezt a kis cipócskát, talán hasznát veheted. Menj el a kis templom ligetébe, a templomocska mögött találsz egy barlangot. Törpék laknak benne. Ezek majd elkérik tőled a cipót, te csak add oda nekik, de se pénzt, se aranyat el ne fogadj érte, mondd csak, hogy a kő malmocskát kéred érte cserében.
Minden úgy történt, ahogy a fehér szakállú aggastyán mondta. Mikor a törpék a malmocskát átadták a szegény embernek, így szóltak:
- Ez a kézi malmocska a legnagyobb kincsünk, de szívesen odaadjuk az árpacipóért. Ha jobbra forgatod, minden kívánságodat teljesíti, ha balra forgatod, abbahagyja az adományok előteremtését.
A szegény ember hazavitte a malmocskát, otthon leült a gyékényszőnyegre, háromszor megforgatta a malmot jobbra, és így szólt:
- Rizst! Rizst! Rizst kívánok!
És a malmocskából nagy bőséggel kezdett ömleni a rizs. Akkor aztán balra forgatva megállította, majd újra jobbra forgatta, s kért húst, halat és mindent-mindent, amire csak szüksége volt. Másnap megtanácskozta a feleségével, hogy rozoga kunyhójuk helyett új házat kérnek a malmocskától, és hogy remek új lakásukban lakomát rendeznek, meghívják rokonaikat, barátaikat. Úgy is történt.
Eljött a lakomára a gazdag testvér is, és nagyon csodálkozott a hirtelen támadt bőségen. El is határozta, hogy kipuhatolja öccse meggazdagodásának okát. Mikor a lakomának vége volt, a gazda minden vendégnek egy-egy finom süteményt akart adni ajándékul, ezért félrevonult a sarokba, a malmocskához. A bátyja utána lopakodott, megfigyelte, hogyan forgatja meg, és kihallgatta, amikor így szólt:
- Süteményt! Süteményt! Süteményt kívánok!
Így aztán megtudta a titkot. Éjszaka belopakodott az öccse házába, ellopta a malmocskát, és a süteményből is jól felpakolt. Zsákmányával a tengerpartra futott, csónakot kerített, kievezett a tengerre, mert valami lakatlan szigeten szeretett volna megtelepedni kincsével, hogy élete végéig minden jóban dúskálhasson, és senkivel se kelljen megosztani gazdagságát. Amint a tengeren evezett, egyszerre erős éhséget érzett, jó sokat megevett hát a süteményből. De a sok édes után valami sósat kívánt, elővette a malmot, megforgatta jobbra, és így szólt:
- Sót! Sót! Sót kívánok!
Ömleni is kezdett a só, annyira, hogy hamarosan színültig telt vele a csónak. A kapzsi testvér nem tudta, hogy a malmocskát balra kell forgatnia, ha azt akarja, hogy megszűnjön az áldás. Végül is a csónak elsüllyedt emberestül, malmostul. A kézi malmocska lemerült a tengerfenékre, s mivel azóta sem forgatta meg senki balra, ma is egyre ontja, ontja a sót a tenger vizébe.
- Neked adom ezt a kis cipócskát, talán hasznát veheted. Menj el a kis templom ligetébe, a templomocska mögött találsz egy barlangot. Törpék laknak benne. Ezek majd elkérik tőled a cipót, te csak add oda nekik, de se pénzt, se aranyat el ne fogadj érte, mondd csak, hogy a kő malmocskát kéred érte cserében.
Minden úgy történt, ahogy a fehér szakállú aggastyán mondta. Mikor a törpék a malmocskát átadták a szegény embernek, így szóltak:
- Ez a kézi malmocska a legnagyobb kincsünk, de szívesen odaadjuk az árpacipóért. Ha jobbra forgatod, minden kívánságodat teljesíti, ha balra forgatod, abbahagyja az adományok előteremtését.
A szegény ember hazavitte a malmocskát, otthon leült a gyékényszőnyegre, háromszor megforgatta a malmot jobbra, és így szólt:
- Rizst! Rizst! Rizst kívánok!
És a malmocskából nagy bőséggel kezdett ömleni a rizs. Akkor aztán balra forgatva megállította, majd újra jobbra forgatta, s kért húst, halat és mindent-mindent, amire csak szüksége volt. Másnap megtanácskozta a feleségével, hogy rozoga kunyhójuk helyett új házat kérnek a malmocskától, és hogy remek új lakásukban lakomát rendeznek, meghívják rokonaikat, barátaikat. Úgy is történt.
Eljött a lakomára a gazdag testvér is, és nagyon csodálkozott a hirtelen támadt bőségen. El is határozta, hogy kipuhatolja öccse meggazdagodásának okát. Mikor a lakomának vége volt, a gazda minden vendégnek egy-egy finom süteményt akart adni ajándékul, ezért félrevonult a sarokba, a malmocskához. A bátyja utána lopakodott, megfigyelte, hogyan forgatja meg, és kihallgatta, amikor így szólt:
- Süteményt! Süteményt! Süteményt kívánok!
Így aztán megtudta a titkot. Éjszaka belopakodott az öccse házába, ellopta a malmocskát, és a süteményből is jól felpakolt. Zsákmányával a tengerpartra futott, csónakot kerített, kievezett a tengerre, mert valami lakatlan szigeten szeretett volna megtelepedni kincsével, hogy élete végéig minden jóban dúskálhasson, és senkivel se kelljen megosztani gazdagságát. Amint a tengeren evezett, egyszerre erős éhséget érzett, jó sokat megevett hát a süteményből. De a sok édes után valami sósat kívánt, elővette a malmot, megforgatta jobbra, és így szólt:
- Sót! Sót! Sót kívánok!
Ömleni is kezdett a só, annyira, hogy hamarosan színültig telt vele a csónak. A kapzsi testvér nem tudta, hogy a malmocskát balra kell forgatnia, ha azt akarja, hogy megszűnjön az áldás. Végül is a csónak elsüllyedt emberestül, malmostul. A kézi malmocska lemerült a tengerfenékre, s mivel azóta sem forgatta meg senki balra, ma is egyre ontja, ontja a sót a tenger vizébe.
A nagyravágyó felhőcske
A kis fűszálak sóhajtoztak:
- Jaj, de szomjasak vagyunk.
A virágok is egyre csak azt mondogatták:
- Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet!
A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta:
- Ó, csak esne egy kis eső!
Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett. Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen. A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel:
- Felhő, felhő! Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak.
Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat. Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk.
- Hallod, hogy vágyódnak utánunk? - kérdezte az egyik. De a másik sértődötten mondta: - Csak nem gondolják, hogy rongyos krumpli levelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet? - S gyorsan tovalibbent. Most egy búzatábla fölé értek.
- Felhőcskék, felhőcskék - könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk. De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt:
- Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra! Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket.
- Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral - mondta az egyik felhő. - Az én esőcseppjeimet - ábrándozott a másik - a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd. Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu határához értek. Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk:
- Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket! - Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! - méltatlankodtak mind a ketten. Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak:
- Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk! - Kisebb gondunk is nagyobb annál! - mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak. Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők.
- Jó helyen vagyunk már - mondogatták egymásnak. Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból.
- Ez aztán a szép virág! - kiáltott el. - Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! - mondta fitymálva a másik.
- Valóságos illatbarlang a belseje. Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak. Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös út fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél, kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniuk arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. Ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket.
- Jaj, de szomjasak vagyunk.
A virágok is egyre csak azt mondogatták:
- Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet!
A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta:
- Ó, csak esne egy kis eső!
Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett. Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen. A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel:
- Felhő, felhő! Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak.
Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat. Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk.
- Hallod, hogy vágyódnak utánunk? - kérdezte az egyik. De a másik sértődötten mondta: - Csak nem gondolják, hogy rongyos krumpli levelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet? - S gyorsan tovalibbent. Most egy búzatábla fölé értek.
- Felhőcskék, felhőcskék - könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk. De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt:
- Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra! Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket.
- Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral - mondta az egyik felhő. - Az én esőcseppjeimet - ábrándozott a másik - a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd. Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu határához értek. Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk:
- Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket! - Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! - méltatlankodtak mind a ketten. Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak:
- Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk! - Kisebb gondunk is nagyobb annál! - mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak. Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők.
- Jó helyen vagyunk már - mondogatták egymásnak. Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból.
- Ez aztán a szép virág! - kiáltott el. - Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! - mondta fitymálva a másik.
- Valóságos illatbarlang a belseje. Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak. Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös út fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél, kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniuk arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. Ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket.
A Megszeppent Esőcsepp
Vad vihart tombolt azon a délután, és több millió
társával együtt egy apró esőcsepp hullott alá az égből. Ámde ez az esőcsepp
remegett, mint a nyárfalevél, úgy félt. Csak hullott, hullott alá a mélységbe,
és rettegett, hogy mi lesz, ha földet ér. Erre gondolt:
-Mi fog velem történni, ha az óceánba hullok? És mi lesz, ha a földre fogok esni?
Ahogy zuhanás közben ezen törte a fejét, egyszer csak meglátogatta őt a villám. Nem volt nagy, mennydörgő, csak kicsiny szikra, mint a gyufa, amikor meggyullad. Megkérdezte, hogy mi bántja az esőcseppet, majd hangosan felnevetett.
- Milyen buta vagy te, esőcsepp! - mondta neki. - Attól félsz, hogy mi lesz veled, ha leérkezel? Hiszen a te életedben pont az a legfontosabb. Mit gondoltál, hogy életed végéig szundikálhatsz a felhőben, közel a Naphoz, és süttetheted a hasadat? És hol marad a tanulás?
- Én nem akarok tanulni! - duzzogott az esőcsepp.
- És miért nem mondta nekem senki, hogy mi lesz velem odalent? Senki sem tudja?
- Dehogynem - mondta a villám.
- De kinek hinnéd el, hogy nem történhet veled semmi baj, ha nem saját magadnak? Ha beleesel az óceánba, akkor eggyé olvadsz a testvéreiddel, és hatalmasabb leszel a leghatalmasabb viharnál is, a leghangosabb villámnál is. Hajókat vihetsz a válladon, és delfinekkel lubickolhatsz. Ha a földre érkezel, bejárhatod a mélyben megbúvó barlangokat, titkos helyeket, és eljuthatsz a Föld gyomrába, lehetsz folyó, patak az erdő mélyén, és ami csak akarsz. Az esőcsepp kíváncsisága kifogyhatatlan volt.
- És mi lesz aztán?
- kérdezte. - Mi lesz, ha már mindent bejártam, voltam tenger, kis patak és folyó? Mi lesz aztán? A kis villám elmosolyodott.
- Akkor?
Akkor majd újra átadod magad a Napnak, megmártózol a fényben, aztán elalszol, és mire felébredsz, újra egy felhőben találod magad, aztán kezdődik minden elölről. Ugye, hogy nincs mitől félned? De most mennem kell. Ahogy kimondta, a villám ragyogóan felszikrázott, búcsúzóul mordult egyet, és tovatűnt. Az esőcsepp pedig lenézett maga alá, majd becsukta a szemét.
- Vár a tenger…
Suttogta boldogan.
Varga Erik
-Mi fog velem történni, ha az óceánba hullok? És mi lesz, ha a földre fogok esni?
Ahogy zuhanás közben ezen törte a fejét, egyszer csak meglátogatta őt a villám. Nem volt nagy, mennydörgő, csak kicsiny szikra, mint a gyufa, amikor meggyullad. Megkérdezte, hogy mi bántja az esőcseppet, majd hangosan felnevetett.
- Milyen buta vagy te, esőcsepp! - mondta neki. - Attól félsz, hogy mi lesz veled, ha leérkezel? Hiszen a te életedben pont az a legfontosabb. Mit gondoltál, hogy életed végéig szundikálhatsz a felhőben, közel a Naphoz, és süttetheted a hasadat? És hol marad a tanulás?
- Én nem akarok tanulni! - duzzogott az esőcsepp.
- És miért nem mondta nekem senki, hogy mi lesz velem odalent? Senki sem tudja?
- Dehogynem - mondta a villám.
- De kinek hinnéd el, hogy nem történhet veled semmi baj, ha nem saját magadnak? Ha beleesel az óceánba, akkor eggyé olvadsz a testvéreiddel, és hatalmasabb leszel a leghatalmasabb viharnál is, a leghangosabb villámnál is. Hajókat vihetsz a válladon, és delfinekkel lubickolhatsz. Ha a földre érkezel, bejárhatod a mélyben megbúvó barlangokat, titkos helyeket, és eljuthatsz a Föld gyomrába, lehetsz folyó, patak az erdő mélyén, és ami csak akarsz. Az esőcsepp kíváncsisága kifogyhatatlan volt.
- És mi lesz aztán?
- kérdezte. - Mi lesz, ha már mindent bejártam, voltam tenger, kis patak és folyó? Mi lesz aztán? A kis villám elmosolyodott.
- Akkor?
Akkor majd újra átadod magad a Napnak, megmártózol a fényben, aztán elalszol, és mire felébredsz, újra egy felhőben találod magad, aztán kezdődik minden elölről. Ugye, hogy nincs mitől félned? De most mennem kell. Ahogy kimondta, a villám ragyogóan felszikrázott, búcsúzóul mordult egyet, és tovatűnt. Az esőcsepp pedig lenézett maga alá, majd becsukta a szemét.
- Vár a tenger…
Suttogta boldogan.
Varga Erik
Megjegyzések
Megjegyzés küldése